Vágjunk hát bele! ;)
Ha van egy elmesélésre kívánkozó történeted, fontos hogy megfelelő elbeszélésmódot válassz hozzá.
Az írás afféle alkímiai folyamat - lehet, ha engeded. Azaz a megfigyeléseidből kibontakozó mondandód hozza létre a történetet, és ez a képlékeny-forrongó „matéria” vagy belső tartalom választ magának formát. Ezzel együtt a formaismeret, a formaadás tudatossága nem elhanyagolható!
Minden történetnek van elbeszélője vagy narrátora, aki a versek lírai énjéhez hasonlóan nem azonos a szerzővel, s akár hangsúlyosan lép elő, akár rejtőzködik, szócsöve a mondandónak.
Nyelvi megformálás szempontjából egy narratív (vagyis elbeszélő) szépirodalmi szöveg esetében alapvetően kétféle elbeszélés-mód közül szoktunk választani:
1. Én-elbeszélés – azaz E/1. személyű
2. Ő-elbeszélés – azaz E/3. személyűTermészetesen ennél többféle elbeszélő is létezik, elviekben minden szám és személy, ami grammatikailag lehetséges. Az E/2. személyű elbeszélésmódra példa Steve Jackson és Ian Livingstone Kaland, játék, kockázat című interaktív fantasy könyv-sorozata, az én gyerekkoromból. :)
Ennek a formának a következetes használata nem csak erőteljesen bevonja az olvasót, de oly’ mértékben függ is tőle, hogy bár sokunk szerint igen nagy élvezeti érték rejlik benne, érthető módon kevesen merik használni.
Próbáld ki rövid formában - ha kísérletezni szeretnél, mindenképp érdemes! Építeni azonban csak akkor építs rá, ha kifejezetten megvan erre a célközönséged!
Az én-elbeszélés esetében a narrátorod lehet a történet főhőse vagy egy másik, kevésbé érintett szereplő, aki szemtanú a történet folyamában. Hogy két világirodalmi klasszikust említsek: az elsőre példa Charlotte Brontë Jane Eyre-ja, a másodikra F. Scott Fitzgerald-tól A nagy Gatsby.
Az én-elbeszélés legfőbb sajátossága, hogy a cselekmény úgy formálódik előttünk, hogy mindig csupán annyit tudunk meg, amennyit a narrátorunk is tud.
Lehet játszani az időbeli távolsággal is, azzal, hogy a szereplő később emlékezik vissza a történtekre. Itt ügyesnek kell lenni abban, hogy a múltbeli énnel való azonosulás illúziója is hiteles legyen, hisz' ha nagyon memoár-jellegű a szöveg, nehezebb átélni!
Ennek az elbeszélő-formának a legnagyobb ereje az a páratlan meghittség, ami az elbeszélő és az olvasó között az én-közlés következtében kialakulhat.
Az én-elbeszélésnek azonban nem csak előnye, de hátránya is fakadhat ebből a közelségből. Bár azt gondolhatnánk, az olvasó jobban azonosul egy E/1. személyben írt szöveggel, ez bizony nem feltétlenül igaz! Nálunk, a Felszabadító Kreatív írás kurzusokon is gyakran előjön, hogy ha egy elbeszélésben túlzottan szubjektív vagy (például belebújsz ugyan egy karakterbe, E/1. személyben mesélsz, ám akár közvetlen, akár közvetett módon ítéleteket fogalmazol meg, önigazolsz), akkor ott vissza kell nyesni ebből. Vagy kirándulni az E/3. személyű, azon belül is a személytelenebb formába, és esetleg majd később visszatérni az előzőhöz.
Javasolni szoktam, hogy kezdetnek mindkét verzióban próbáld ki magad, és számos feladatot is mutatok rá, hogy könnyebb legyen választani, illetve „csak” azért is, hogy gyakoroljunk!
A másik előny és egyben hátrány az én-elbeszélésnél, hogy nagyfokú nyelvi kifinomultságot, érettséget igényel. Két példa, amiről a blogon is írtam. Az egyik André Aciman Szólíts a neveden című tudatáram-regénye, ami a főszereplő, Elio szemszögéből mesél, de bravúrosan összetett módon: költőien, időben egyszerre előre haladva és szabadon mozogva, kevésbé cselekményesen, azonban a belső világot, Elio megéléseit és változásait mélységében ábrázolva.
A másik példa a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című levélregény Mary Ann Shaffer-től és Anne Barrows-tól. Itt sok különböző én szólal meg – bár van egy főhősünk és az ő én-közlései dominálnak, ő fogja össze a szálakat. Ez a forma megint csak igényli azt a nyelvi felkészültséget, ami nélkül nem lehetne hitelesen megszólaltatni ennyiféle hangot.
Még egy fontos különbségtétel az én-elbeszélés tekintetében: egy én-elbeszélő is lehet szubjektívebb és objektívebb - megbízhatatlan elbeszélő vagy megfigyelő. (A megbízhatatlan narrátorról a cikk második részében lesz szó). Bár ún. megfigyelő típusú narrátorokat többségében E/3. személyű közlésben ismerünk, a fentiek közül A nagy Gatsby is jó példa, ahol az E/1. személyű elbeszélőnk, Nick Carraway is tekinthető annak, mint az események tanúja.
Összességében elmondható, hogy az én-elbeszélés egy izgalmas és sok lehetőséget rejtő „hogyan”. Szerencsés választás, ha kevésbé érzed magad történet-centrikusnak vagy egyszerűbb a sztorid; ha személyes és bensőséges utazást szeretnél nyújtani az olvasódnak, illetve ha kihasználnád a mélységbeli ábrázolásban rejlő erőt (tudati, pszichológiai vetület).
Ha hasznosnak találtad a cikket és örömöd lelted benne, jelezz vissza! :)
Hamarosan olvashatod a bejegyzés folytatását is, melyben továbbmegyünk: megismerjük az ő-elbeszélés legfontosabb típusait, szövegszerű példákat is mutatok és további inspirációt kaphatsz a választáshoz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése