Próza: INVERZ DIMENZIÓ

Ahogyan leheveredett a kanapéra és kinyújtózott, az otthonlét édes érzése áradt szét benne. Messze több volt ez kényelemnél vagy az ismerős dolgok adta biztonságérzetnél: határtalanná tágult tudatában az öröklét békéje honolt. Itt volt. Felismerte. Élte minden porcikájában.

Tekintete egyenesen fölfelé szegeződött… a plafon… a csillár körvonalai… a szemcsés-félhomályos derengés… látvány és érzet hirtelen egy másik péntek éjszakára nyitottak kaput. Játszi könnyedséggel ment végbe az egész, mint valami légi tánc: a tér-idő fölé magasodó kupolává görbült, majd finoman átfordult, feltárva egy ismerős, inverz dimenziót.

Ugyanúgy feküdt a hátán, egy másik kanapén, feje fölött egy másik csillárral… de pontosan ez volt az a pillanat! Régi énjét egyszerre látta kívülről és önmagán belülinek, egyszerre nézett mostani és akkori szemével.

„Itt van a Teljesség. Megvan, amit keresel.” – valami ilyesmit suttogott magának, de szavak nélkül, inkább az érzetet küldve vissza az időben.

Aztán elmosolyodott, mert pontosan érzékelte, hogyan szűri meg a visszaküldött üzenetet az én-tudat. Az Egység hívószavát hallja meg, mely az eksztázis felé sodorja… az érzés mindent elsöpör, egész lénye tűzben izzik… mintha mindjárt felcsavarodna a plafonra! A vágyakozás kitölti, szétfeszíti… mi ez? Honnan jön? „Ő… ő… ő!” – dübörgi a tudata, hisz’ csak valami külső erőként képes értelmezni, ami most elragadja. Aznap éjjel újra megerősödik a kötés a régi szeretővel, s az elengedést pokoli szenvedésként éli majd meg…

„Nem baj. Gyere csak!” – súgta magának. „Itt várlak.” A kupola lassan bezárult. A régmúlt én tapasztalását itatóspapírként szívta magába a mostani csend… felolvadt, eltűnt benne.

Fölötte, benne végtelen tér - időtlen nyugalommal ragyogtak a csillagok.

Vers: TEST

Mennyifélének láttalak már!

Kövérnek, soványnak, öregnek, 

máskor meg szinte időtlennek. 

Rugalmatlannak, léhának, nehéznek,

újjászületettnek, feszesnek, üdének. 

Leharcoltnak, narancsbőrösnek, taszítónak,

gyönyörűnek, kereknek, hívogatónak.

Legtöbbször már majdnem, 

de még mindig nem elég jónak.

S most, hogy véget ért a rohanás,

ez, ami maradt: oltalom, oldódás. 

Sosem máshol, sosem máskor -

a Valóság a címkétlen pillanat.

Itt végre elengedheted magad.

Próza: VÁRAKOZÁS

-   Türelem! – súgta belül egy alig hallható hang.
-   De mégis: hogyan várakozzam?

A csend volt a válasz.

-   Na persze, ezzel aztán boldogulok! – bosszankodott.
Zavarta ez a belső zsizsegés, saját ide-oda kapkodása. Maga se tudta mire vélni e furcsa izgalmat, hisz’ látszólag semmi nem volt még a horizonton.
-  Pont ez az: semmi! És mégis: annyi minden, ami felesleges… - sóhajtotta.

Ha leült, hogy elcsendesedjen, ezernyi gondolat rohanta meg. Meditációjának korábban bevált módja most működésképtelennek bizonyult:  mintha medúza-fejeket próbálna lekaszabolni a figyelmével, a gondolatcsápok minduntalan visszanőttek.

Egy reggel aztán elege lett; mint ázott kutya a bundáját, megrázta magát és kiment a természetbe. Úgy kortyolta a friss levegőt, akár szomjas vándor a forrás vizét, s az öreg fák törzsét üdvözült mosollyal ölelte, mint régóta nem látott kedvesét a szerelmes. Egyszer csak felfedezett egy kis rügyet. Miközben gyengéden, alig érintve végigsimított rajta, eltelt az érzéssel: hisz’ csupán ez az, amihez kedve van most, hogy csendben figyelje! Ahogy nézte, egészen beleszeretett.

Később, amikor továbbhaladt még mindig a szívében hordta. Itt volt, egy volt vele. Mire visszaért a városba, a feszültség elmúlt. Kérdései feloldódtak a mindennapi cselekvésben. Nem volt hová sietni. Lassabban, figyelmesebben tett-vett; egyszerű, hétköznapi mozdulatok voltak, valahogy mégis egészen mások, mint azelőtt. Érezte, hogy a kis rügy ott ragyog benne, s majd épp a megfelelő pillanatban virágot bont. Szeretete iránta nem csak neki, minden élőnek szólt.

-  Milyen különös! – szaladt ki belőle felszabadult mosollyal. – Mindennek eljön az ideje, s mégis: nincs olyan pillanat, amelyben ne lenne ott a virágzás.